A multidiszciplináris beavatkozással elért súlycsökkenés hatása az étvágyra súlyos elhízásban szenvedő betegeknél

Elhízás-kutatócsoport, Rákkutatás és Molekuláris Orvostudományi Kar, Orvostudományi Kar, Norvég Természettudományi és Műszaki Egyetem (NTNU), Trondheim, Norvégia

Elhízáskutató Központ (ObeCe), Sebészeti Klinika, St. Olav Egyetemi Kórház, Trondheim, Norvégia

Klinikai Orvostudományi Tanszék, Rigshospitalet, Koppenhágai Egyetem, Koppenhága, Dánia

Novo Nordisk Alapítvány, Alapvető Metabolikus Kutatások Központja és Orvostudományi Tanszék, Koppenhágai Egyetem, Koppenhága, Dánia

Elhízás-kutatócsoport, Rákkutatás és Molekuláris Orvostudományi Kar, Orvostudományi Kar, Norvég Természettudományi és Műszaki Egyetem (NTNU), Trondheim, Norvégia

Elhízáskutató Központ (ObeCe), Sebészeti Klinika, St. Olav Egyetemi Kórház, Trondheim, Norvégia

Elhízás-kutatócsoport, Rákkutatás és Molekuláris Orvostudományi Kar, Orvostudományi Kar, Norvég Természettudományi és Műszaki Egyetem (NTNU), Trondheim, Norvégia

Elhízáskutató Központ (ObeCe), Sebészeti Klinika, St. Olav Egyetemi Kórház, Trondheim, Norvégia

Az újranyomtatási kérelmek és egyéb levelezések címe: C. Martins, Elhízáskutató Csoport, IKM, Orvostudományi Kar, Norvég Univ. tudomány és technológia, Forsyningssenteret, Prinsesse Kristinas Gate 5, 7030 Trondheim, Norvégia (e-mail: [email protected]).

Absztrakt

A tartós fogyás (WL) fenntartása az egyik legnagyobb kihívás az elhízás kezelésében (5), a fogyni képes betegek többsége hosszú távon visszanyeri azt (2). Az elmúlt évtizedben számos publikáció kimutatta, hogy az étrend által kiváltott WL után számos biológiai úton számos kompenzációs adaptáció következik be, az energiatárolástól és a felhasználástól kezdve az étvágykontrollig, ami elméletileg ellenzi a csökkent testsúly fenntartását (15, 25 ). Egy nemrégiben elvégzett tanulmány kimutatta, hogy a WL-vel megfigyelt fokozott étkezési hajlandóság valójában többszörösen nagyobb, mint a teljes energiafelhasználás megfelelő adaptációi, és potenciálisan a súly visszaszerzésének fő mozgatórugója (21). Hiányoznak azonban egyértelmű bizonyítékok a megnövekedett étvágyra a WL és a visszaesés kapcsán, és további kutatásokra van szükség.

Annak ellenére, hogy a tanulmányok többsége azt mutatja, hogy az étrend által kiváltott WL a ghrelin (éhséghormon) plazmakoncentrációjának növekedéséhez vezet (4, 11, 24), nagy vita van a jóllakottsági peptidek étkezés utáni felszabadulására gyakorolt hatását illetően, némelyik az étkezés utáni plazma YY (PYY) (24), az aktív glukagon-szerű peptid-1 (GLP-1) (1) és a kolecisztokinin (CCK) (24) plazmakoncentrációjának csökkenését mutatja, mások pedig a teljes GLP növekedését -1 (11, 27) és PYY3–36 (11), mások pedig nem változnak a teljes PYY vagy CCK értékben (19). Sőt, annak ellenére, hogy a ghrelin növekedése hosszú távon fenntarthatónak tűnik (11, 24), a jóllakottsági peptidek változásainak fenntarthatósága a WL fenntartásával továbbra sem meggyőző, és a kevés rendelkezésre álló tanulmány korlátozza az a tény, hogy egy nagyon alacsony -energiás étrendet (VLED) alkalmaztunk a WL fázis alatt (1, 11, 24).

Nagyon elfogadott, hogy a WL-t ideális esetben étrendi korlátozás és a megnövekedett fizikai aktivitás (PA) szint kombinációjával kell elérni (28). Amikor a WL-t testmozgás indukálja, fokozott étkezési hajlandóság is látható, amelyet az aktív ghrelin (AG) fokozott szintje és az éhségérzet mutat az éhgyomorra (12, 16). Úgy tűnik azonban, hogy ezt a jóllakottság javulása (12, 16) és az étvágyszabályozó rendszer jobb érzékenysége egyensúlyozza (17). Ennek ellenére egyetlen tanulmány sem értékelte, hogy az étrend és a felügyelt testmozgás kombinációja által kiváltott WL hogyan befolyásolja az elhízott személyek étvágyát.

Ezért a tanulmány elsődleges célja a táplálék és a testmozgás kombinációjával elért WL és a hosszú távú tartós WL fenntartás hatásának értékelése volt mind a szubjektív, mind az objektív étvágyjelzőkre súlyos elhízásban szenvedő betegeknél. Másodlagos cél volt annak meghatározása, hogy az étvágy változásai a WL-vel összefüggenek-e a WL hosszú távú fenntartásával/visszaesésével.

Résztvevők

Erre a vizsgálatra súlyos elhízással rendelkező felnőtteket (férfiak és nők) [testtömeg-index: (BMI)> 40 vagy> 35 kg/m 2 társbetegségekkel] vettek fel. A tanulmányt a regionális etikai bizottság (Közép-Norvégia) hagyta jóvá, és a Helsinki Nyilatkozatban lefektetett iránymutatások szerint készült. Minden résztvevő írásbeli beleegyezését adta megkezdése előtt.

A résztvevőknek súlystabilnak (o 2max) kellett lenniük, felfelé futó futópadon való gyaloglás/futás közben (Woodway PPS 55 Med, München, Németország), az Oxicon Delta rendszert használva (Viasys Healthcare, Hoechberg, Németország). Az oxigénfelvétel platóját a megnövekedett munkaterhelés ellenére és a ≥1,05 légzéscsere-arányt használták a V̇ o 2max kritériumaként.

Teljesítményszámítás

Ez a tanulmány arra szolgált, hogy Sumithran és mtsai alapján megvizsgálja az étkezés utáni átlagos PYY plazmakoncentrációk átlagos különbségeit az idő múlásával. (24) Megmutatták az átlagos teljes PYY plazmaszintek csökkenését (−10 és −15, SD

4,5 pmol/l) 10. hét és 62. hét (1 év) (átlagos WL 14, illetve 8 kg), kizárólag energia korlátozással. Arra számítottunk, hogy a testmozgás korlátozott energiájú étrendhez való hozzáadása az átlagos teljes PYY plazmakoncentráció tompán csökken. Tekintettel a korábban megfigyelt WL-re ezzel a beavatkozással (18), a teljes PYY plazmaszint 2,5, 10 és 10 pmol/l csökkenését vártuk a 4. hét illetve 1, illetve 2 év. 4,5 pmol/l SD esetén és az időpontok közötti magas korrelációt feltételezve 30 résztvevőt tartottak szükségesnek. A lemorzsolódás elszámolására 35-et toboroztak.

Statisztikai analízis

A statisztikai elemzést az SPSS 22. verziójával (SPSS, Chicago, IL) végeztük, és az adatokat becsült marginális átlagként ± SE mutatjuk be, a BMI és az életkor kivételével, ahol az átlag ± SD megadva. Statisztikai szignifikanciát P 2, zsírtömeg: 48,1 ± 1,2%, vérnyomás: szisztolés 132 ± 15 és diasztolés: 87 ± 9 Hgmm, és főként nők voltak (63%). A következő metabolikus profillal rendelkeznek éhgyomorra: glükóz: 5,2 ± 0,6 mmol/l, HbA1c: 5,6 ± 0,4%, trigliceridek: 1,5 ± 0,6 mmol/l, HDL-koleszterin: 1,2 ± 0,2 mmol/l és LDL-koleszterin: 3,6 ± 1,0 mmol/l.

Testtömeg/összetétel és szív- és érrendszeri fitnesz

A testtömeg és az összetétel időbeli változásai jelentősek voltak (P

1. táblázat: Testtömeg/összetétel és kardiovaszkuláris alkalmasság a vizsgálat során, és eltérések az alapvonaltól

Az értékeket átlagként ± SE, a különbségeket pedig átlagként mutatjuk be [95% konfidencia intervallum (CI)]. A testösszetételt nem mértük 4. hét a berendezés problémája miatt. HOMA-IR, homeosztatikus modell értékelése - inzulinrezisztencia.

* P ** P *** P o 2max, ml · kg −1 · min −1) jelentősen megnőtt 4. hét valamint 1 és 2 éves követés, összehasonlítva a kiindulási ponttal (P o 2max (l/perc) (2. táblázat).

2. táblázat: Szubjektív étvágyérzet a vizsgálat során és különbségek az alapvonaltól

Az abszolút értékeket átlagként ± SE, a különbségeket pedig átlagként (95% konfidencia intervallum) mutatjuk be. PFC, várható élelmiszer-fogyasztás; AUC, görbe alatti terület.

a Az éhomi és étkezés utáni szintek átlaga 180 perc felett.

* P ** P *** P

ÁBRA. 1.Szubjektív éhségérzet (A), teljesség (B), étkezési vágy (C) és a várható élelmiszer-fogyasztás (PFC)D) kiinduláskor (○), 4. hét (●), valamint 1, illetve 2 évig tartó nyomon követés (△, illetve ▲, sorrendben) a standard étkezés után. Az átlagos éhség és étkezési vágy szignifikánsan magasabb volt a kiindulási értéknél az 1 és 2 éves követés során. Az átlagos PFC besorolás lényegesen magasabb volt, mint a kiindulási érték 4. hét és az 1 éves követés és az átlagos teljességi besorolás szignifikánsan magasabb volt, mint az alapérték az 1 éves követés során.

Az étkezés utáni állapotban az étvágy érzésére vonatkozóan nem találtak szignifikáns fő hatást a szex vagy a nem × idő interakcióra.

Étvágygerjesztő hormonok

Alapkoncentrációk.

Az idő, a nem vagy az interakció nem mutatott szignifikáns fő hatást az étvágyhoz kapcsolódó hormonok mért alapkoncentrációira (3. táblázat).

3. táblázat: Az étvágyhoz kapcsolódó hormonok plazmakoncentrációi a vizsgálat során és különbségek az alapvonaltól

Az abszolút értékeket átlagként ± SE, a különbségeket pedig átlagként (95% CI) mutatjuk be.

a A bazális és étkezés utáni szintek átlaga 180 perc felett.

* P ** P *** P

ÁBRA. 2.Az aktív ghrelin (AG) plazmakoncentrációi (A), az összes YY (PYY) peptid (B) összes glükagonszerű peptid 1 (GLP-1)C), kolecisztokinin (CCK) (D) és az inzulin (E) kiinduláskor (○), 4. hét (●), valamint 1, illetve 2 évig tartó nyomon követés (△, illetve ▲, sorrendben) a standard étkezés után. Az átlagos AG és a teljes PYY plazmakoncentráció minden idõpontban növekedett a kiindulási ponthoz képest. Az átlagos teljes GLP-1 plazmakoncentráció alacsonyabb volt a 4. hét, összehasonlítva a kiindulási értékkel. Az átlagos CCK plazmakoncentráció csak a 2 éves követés után nőtt, összehasonlítva a kiindulási értékkel. Az átlagos inzulin plazmakoncentráció minden időpontban csökkent a kiindulási ponthoz képest.

Az idő szignifikáns hatását találták a teljes GLP-1 és az inzulin AUC szempontjából (P −1 · l −1, P −1 · l −1). Az inzulin AUC szignifikánsan csökkent az 1 éves követés során az alapértékhez képest (B: 57237 ± 6791 vs. 1 év: 39 689 ± 7 257 perc · pmol −1 · l −1, P −1 · l −1, P o 2max, ml · kg −1 · min –1), és valószínűleg önmagában is elegendő a megfigyelt 3,5% -os WL kiváltására. King és mtsai. (12) elsőként igazolták, hogy a krónikus testmozgás (12 hét időtartam mérsékelt intenzitással, átlagosan 3,2 kg WL kiváltása) kettős hatást gyakorol az elhízott egyének étvágyára; növeli az étvágyat, ugyanakkor javítja az étkezés okozta jóllakottságot, vagyis az éhség erősebb elnyomását váltja ki a vegyes étkezés után. Csoportunk később megmutatta, hasonló testmozgási beavatkozással, hogy a testmozgás által kiváltott WL (átlagosan 3,5 kg) az AG szintjének növekedéséhez és az éhségérzethez vezet az éhgyomorra, annak ellenére, hogy az étkezésnél javult a jóllakottság (16). Guelfi és munkatársai (6a) azonban nem számoltak be az éhségérzet vagy az AG változásáról az elhízott férfiak testmozgása által kiváltott 2 kg WL után. Lehetséges, hogy a WL minimális küszöbértéke szükséges ahhoz, hogy az étvágy megváltozzon a testmozgás során, és/vagy hogy a nem modulálja a test gyakorlásának az étvágyra gyakorolt hatását.

1 éves követés után 7,4% -os WL mellett a szív- és érrendszeri erőnlét tartós javulása (V̇ o 2max, ml · kg –1 · min –1) jelentősen megnöveli az éhséget és az étkezési vágyat a koplalásban; az éhség, az étkezési vágy és a PFC átlagos értékelése; és az átlagos teljességi besorolás csökkenése volt tapasztalható. Az átlagos AG és a teljes PYY plazmakoncentráció nőtt, és az átlagos inzulin koncentráció csökkent. 2 éves követéskor, tartós WL mellett és javítva a szív- és érrendszeri fittséget (V̇ o 2max, ml · kg –1 · min –1), az éhség, az étkezési vágy és a PFC megnőtt az éhgyomorban, valamint az átlagos értékelés az éhség és az étkezési vágy. Az átlagos AG, az összes PYY, a CCK és az összes GLP-1 koncentráció megemelkedett és az inzulin csökkent az alapértékhez képest. Ez arra utal, hogy a korlátozott energiájú étrend és a testmozgás kombinációjával elért tartós WL kettős hatást gyakorolhat az étvágyra, az éhség és az AG növekedésével, de a jóllakottsági hormonok étkezés utáni koncentrációjának növekedésével is.

Nagyon kevés tanulmány készült a korlátozott energiájú étrend és a testmozgás kombinációjával elért WL étvágyra gyakorolt hatásáról. Garcia és mtsai tanulmányában. (6), elhízott nőstényeknél (BMI: 37,7 ± 7,9 kg/m 2), és az étrend, a testmozgás és az orlisztát kombinációjával elért 8,5% -os WL 6 hónapon keresztül növelte a bazális összes ghrelin (TG) plazmakoncentrációt, de a szintek visszatértek az alapvonalra a 12 hónapos követésnél (és a WL fenntartásnál). Ezt a vizsgálatot korlátozza az a tény, hogy a testmozgást semmilyen módon nem felügyelték vagy mérték, az orlisztát tartalmazta, csak egy étvágyhormont mértek, és csak az éhezésben, és a szubjektív étvágyérzetről nem gyűjtöttek adatokat. Sőt, az a tény, hogy csak nőstényeket vontak be és TG-t mértek a férfiak és nők és az AG vegyes mintája helyett, a jelen tanulmányhoz hasonlóan, szintén figyelembe veheti a különbségeket.

Koehler és munkatársai nemrégiben készült tanulmánya. (13) kimutatta, hogy az aerob testmozgás (ötször/hét) és a korlátozott energiájú étrend (30% energiatartalmú étrend) kombinációjával elért átlagos 4 kg WL határvonalat eredményezettP = 0,049) a bazális TG koncentrációk növekedése. A vizsgálatot azonban fiatal, normál testsúlyú nőknél végezték. Ismét a nemek megoszlásának és a mért hormonfrakciónak a különbségei, valamint a résztvevők testtömegének különbségei adhatják a megfigyelt következetlenségek egy részét. Lien és munkatársai egy másik tanulmánya. (14) elhízott férfiaknál és nőknél (BMI: 32,6 kg/m 2), akik 6 hónapon keresztül multidiszciplináris beavatkozáson estek át 6 kg WL-t, majd újabb 6 hónapos követést (részleges súly-visszanyerés) követtek, átmeneti állapotról számoltak be a TG növekedése és a teljes PYY tartós növekedése (mind az éhezésben). A PA-t azonban nem felügyelték és objektíven nem értékelték, a szubjektív étvágyjelzőket nem értékelték, és az étvágyhormonokat csak az éhgyomorban mérték.

A táplálkozás által kiváltott WL után az étvágy változásainak hosszú távú fenntarthatóságáról szóló tanulmányok is kevések és következetlenek. Sumithran és mtsai. (24) a PYY és a CCK étkezés utáni átlagos koncentrációjának csökkenéséről, valamint az AG és a szubjektív éhségérzet növekedéséről számolt be a VLED-vel elért 14% -os WL után, amely 1 éves követéskor is fennmaradt, még részleges súlyvisszanyerés mellett is. Adam és mtsai. (1) beszámolt az aktív GLP-1 AUC csökkenéséről 7 kg WL-rel, amelyet VLED váltott ki, és amely 3 hónapos WL fenntartó fázis után visszatért az alapvonalra. Iepsen et al. (11) mind a bazális, mind az étkezés utáni TG plazmakoncentrációk növekedéséről, valamint a jóllakottsági peptidek (PYY3–36 és GLP-1) étkezés utáni felszabadulásáról számoltak be VLED-vel elért 13% -os WL után, amely 1 éves WL-követéskor is fennmaradt karbantartás. A vizsgálatok közötti következetlenségek egy része valószínűleg annak a ténynek az eredménye, hogy különböző hormonális frakciókat és különböző elemzési módszereket alkalmaztak (7).

Ez a tanulmány számos erősséggel mutat be. Először is, ismételt intézkedései lehetővé tették nemcsak az akut WL értékelését, hanem a WL fenntartásának hosszú távú fenntartását is. Másodszor, mind a szubjektív étvágyérzetet, mind az étvágyhoz kapcsolódó hormonok plazmakoncentrációit mértük mind éhgyomorra, mind étkezés után. A tanulmány korlátoktól szenved. Először az étrendi bevitelt és a fizikai aktivitás szintjét nem mértük és nem figyeltük a központban való tartózkodáson kívül. Másodszor, nem volt nem WL kontrollcsoportunk, és mint ilyen, nem tudjuk, hogy az öregedés részben befolyásolta-e eredményeinket. Harmadszor, azt a tényt, hogy a WL önállóan, vagy az étrend vagy a testmozgás megváltoztatása révén megváltoztathatta a keringő hormonokkal szembeni központi érzékenységet, nem vették figyelembe. Negyedszer, a résztvevők többsége nőstény volt, ami megnehezíti az eredmények általánosítását az elhízott népesség egészére. Végül, annak ellenére, hogy bizonyos nemi különbségek nyilvánvalóak voltak, a tanulmány nem volt alkalmas arra, hogy megvizsgálja, hogy a nem modulálja-e az étvágy változásait, amelyek a WL esetén következnek be, ezért a megállapításokat óvatosan kell értelmezni.

Ennek a tanulmánynak fontos gyakorlati következményei vannak. Annak ellenére, hogy az összes mért jóllakottsági hormon (teljes PYY, teljes GLP-1 és CCK) étkezés utáni átlagos koncentrációjának növekedését észlelték 2 éves követéskor, az AG átlagos étkezés utáni koncentrációja szintén emelkedett ugyanebben az időszakban. Úgy tűnik tehát, hogy az AG felülírta a jóllakottsági peptideket, mivel a résztvevők hosszú távon megnövekedett átlagos éhségről számoltak be, és nem változtak a teltségérzetben. Ez azt jelenti, hogy a súlyos elhízásban szenvedő betegeknek, akik életmódbeli beavatkozásokkal, az étrend és a testmozgás ötvözésével jelentős mennyiségű súlyt vesztettek, hosszú távon meg kell küzdeniük a fokozott éhínséggel (1 és 2 éves követés). Ez az információ fontos az e betegcsoporttal dolgozó betegek és egészségügyi szakemberek számára, és meg kell határozni azokat a stratégiákat, amelyek hosszú távon segíthetnek a betegeknél a fokozott éhség kezelésében.

Összegzésképpen elmondható, hogy az étrenddel és a testmozgással elért 2 éves WL nemcsak a fokozott éhségérzet és a ghrelin koncentráció, hanem a jóllakási hormonok étkezés utáni megnövekedett koncentrációjával is társul súlyos elhízásban szenvedő felnőtt betegeknél.

Ezt a tanulmányt a Közép-norvég Oktatási, Kutatási és Innovációs Összekötő Bizottság finanszírozta.